Tízéves voltam, mikor megtörtént a csernobili katasztrófa. Gyerekfejjel fel se fogtuk, miről van szó, csak engedelmesen sokszor megmostuk a kezünket és a gyümölcsöket is, mert a sugárfertőzés elleni védekezés ennyit jelentett. Tényleg. Akkor még elképzelésem sem volt arról, mit jelent a sugárszennyezettség, de éreztük a felnőttek aggodalmát, együtt izgultunk azon, nehogy Magyarország felé fújjon a szél. Pripjaty ötvenezer lakosú városa Csernobiltól csupán 16 km-re fekszik, az itt élőket a robbanás után egy nappal evakuálták. Csak a legszükségesebb dolgaikat vihették magukkal, azt, ami egy bőröndbe belefért.
A csernobili atomerőmű dolgozói a robbanás után (1986. április 26.) még nem sejtették, hogy ekkora a baj: sokan ott maradtak a helyszínen a károkat rendezni, és a tűz oltásásra kivonuló tűzoltók sem viseltek sugárvédelem elleni felszerelést. Mindannyian a robbanást követő három héten belül meghaltak.
A szovjet hatóságok hírzárlata miatt napok teltek el, mire bejelentették a nukleáris katasztrófát, sőt május elsején még az utcára rendelték az embereket ünnepleni.
Hivatalos adatok szerint a halálos áldozatok száma 4000 fő, de sokan a fertőzött területekről valamilyen rákos betegségben haltak meg évekkel később. Ukrajnán kívül Fehéroroszországot és Oroszország területét érte el nagy dózisban a szennyezettség, ezekről a területekről 330 000 embert kellett kitelepíteni.
Pripjaty azóta is lakatlan, minden úgy maradt, ahogy az a robbanás napján állt, csak a foszogatók és az enyészet nyomait látni mindenhol.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: