Életem legjobb kínai kajáit ettem a józsefvárosi piac egyik eldugott éttermében, olyanban, ahova csak a helyi kínai piacos közösség jár, de ők aztán családostól. A pár hónapos csecsemőt is ott etette a mamája, aki úgy tátogott, mint egy kis fecske, amint az anyukája a tésztát lapátolta pálcikával a szájába. A rossz hírem viszont az, hogy az étlap csak kínaiul van, és a személyzet sem beszél magyarul. Vagy bátran választunk, vagy barkóbázunk, vagy kísérőnek viszünk valakit, aki tud kínaiul, de a legegyszerűbb, ha elmegyünk az „Egy falat Kína” túrára, ahogy én is tettem. Ha ez utóbbi mellett döntünk, nem csak enni fogunk, de be is leshetünk a piacosok életébe, sőt otthonra is beszerezhetünk pár kínai alapanyagot. Bár azon ne lepődjünk meg, ha fehér ember láttán az eladó felszívódik, hátrahagyva az utcai standját termékestől, bevételestől… Ilyen is volt, de ne rohanjunk előre.
A sétát a Golgota utcai lakótelepnél kezdtük, aminek a bejáratát soha életemben nem találtam volna meg, mert olyan volt, mint bármelyik kapualj…aztán beléptünk, és mintha időutazáson vettünk volna részt. A nagyjából hatszáz lakásos lakótelepet, a „Kolóniát” 1908-1909-között építették a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyárának (MÁVAG) dolgozóinak.
Ez volt a munkásosztály paradicsoma. A szoba-konyhás komfort nélküli (nincs saját WC, csak a folyosón egy közös) lakások akkoriban elterjedtek voltak.
Viszont a víztoronynál volt egy közösségi épület, amelyben fürdő, gőzfürdő, masszázsszalon, mozi, színház, és orvosi rendelő működött.
Sőt, az orvosi rendelőben még röntgenberendezés is volt!
A hatvanas évek végére eléggé lepusztult a közfürdő, így bezárták, szétverték. Helyére művelődi ház került.
A kor a hangulatát a Csinibaba filmben elcsíphetjük, amelynek nyitó képsorai pont itt, a Golgota utcai lakótelepen játszódnak.
Itt nyílt meg 1988-ban a sokat emlegettet Fekete Lyuk, a magyar underground zene bölcsője, amely 94-ben, főként anyagi gondok miatt bezárt.
Most egy vallási szervezet tart itt vasárnaponként istentiszteletet.
A lakótelepről a Ganz-telep raktáraként használt területére értünk, ahol mindenféle alkatrészek rozsdásodnak, teret adva az enyészetnek, és a józsefvárosi kínai piacnak.
Igazából én sem értettem, hogyhogy van még piac, mikor több helyen is olvastam, hogy bezárt…
Aztán megfejtettük: a Kőbányai út túloldalán lévő Négy Tigris fantázianévre hallgató rész az, amit bezárnak. Ahol mi portyázunk, ott még virágzik a kereskedelem (is).
Magyarország kapui a kínaiak számára 1988-ban, a vízumkényszer eltörlésekor nyíltak meg. Eleinte a vendéglátásban, illetve thai-chi oktatásban láttak fantáziát, de hamar rájöttek, hogy a kereskedelemben sokkal több pénz és lehetőség van.
A KGST megszűnt, a dél-szláv háború miatt pedig a jugós kiruccanásoknak is vége szakadt. Akkoriban a Peking-Moszkva-Budapest vasútvonal olyan forgalmat bonyolított, hogy második selyemút lett a ragadványneve.
Eleinte csak azt nem hoztak be, amit nem akartak, ugyanis a vámvizsgálatnál azt sem tudták az ellenőrök, hogy mi áll a papíron. (Azóta már szigorítottak az ellenőrzésen…)
Vidám látványt nyújtanak a helyi fuvarokra használt, sokszor házilag átalakított kiskocsik, háromkerekű bicajok, tuk-tuk-ok.
Ezeken kívül fehér transzportereket láttunk, valamint a tulajdonosok hatalmas fekete autóit, csupa Audit, BMW-t, és Mercedest.
Pici sétát követően befordultunk egy kapualjba.
Semmi felirat, csak a “dohányozni tilos” tábla, valamint két ócska piros lampion jelzi, hogy itt étterem üzemel.
A belső építészeti megoldások és az enteriőr (vagyis a művirág és a giccs) ne riasszanak vissza senkit, az étel kárpótol a látványért. A felső szinten rafinált körasztaloknál foglaltunk helyet. A trükk az, hogy az asztal felső része forgatható.
A kínai kultúrában nagyon figyelnek a protokollra, a kör asztalnak pedig az az előnye, hogy nem kell azon stresszelni, hogy ki üljön az asztalfőre.
Ha vendégeket hív a házigazda, akkor azzal jelzi a státuszát, hogy roskadásig telepakolja az asztalt ételekkel.
Az nagyon ciki, ha minden elfogy, ezért jóval többet rendelnek, mint amennyi kell.
A kínaiak az ételre úgy gondolnak, mint gyógyszerre. A ying-yang egyensúlyt úgy tartják fenn, hogy télen, hidegben főleg meleg, csípős ételeket esznek, nyáron pedig hűsítőt: halakat, zöldségeket.
Az étkezési szokásaik is eltérnek az európaitól: nincs sorrend, mint itt, hanem az ételek elkészítésük után egyből felkerülnek az asztalra, és nem ritka, hogy a leves jön ki utolsónak. Desszert nincs, habár vannak édes ételeik, de habos krémes sütiket ne várjunk.
Az étteremben fonnyasztott bok choy-t tálaltak (képen), ami salátaféle, fokhagymával, fűszerekkel puhára párolva.
Ezt szecsuáni Ma Po tofu követte, ami jó csípős volt a benne lévő chilitől és szecsuani borstól.
A kedvencem azonban a mungóbabos, szójacsírás pirított tészta volt és a feketeborsos marha. (Recepteket a jövő héten posztolok.)
A séta jót tesz az emésztésnek, így elindultunk bejárni a piacot. Volt azért pár dolog, amitől az ÁNTSZ ellenőrök haja égnek állna, és nem véletlen, hogy a csoportunk közeledtével becsukódtak ajtók, eltűntek eladók, mert nem biztos, hogy legális tevékenységnek voltunk szemtanúi.
Én akkor bizonytalanodtam el, amikor egy furgon hátsó felében halat daraboltak, de az se volt bizalomgerjesztő, amikor fagyasztott húsokat (ki tudja mi lehetett) láttam egy nyitott nylon zacsiban egy bolt bejáratánál vödörben állni.
Az pedig inkább vicces volt, amikor egy nagyáruház zöldség-gyümölcs osztályának kínálatát megszégyenítő asztalka mellől úgy felszívódott az eladó, hogy még a bevételt is otthagyta.
A fenti képen látható gombát egy kínaiul tudó srác azért nem tudta megvenni, mert nem volt kitől… állítólag nagyon finom.
Érezni lehetett, hogy nemkívánatos személyek vagyunk, sok üzletből ferde szemmel néztek ránk. De tényleg!
Persze én okos is csak a bankkártyámat tettem zsebre induláskor, de a piacon sehol nem lehet kártyával fizetni, még a legnagyobb élelmiszerboltjukban sem, automatát pedig hiába kerestem, a OTP-t kínaiul hirdető óriásplakáton kívül semmi nyomát nem leltem banknak, pedig a túravezető szerint van (valahol…). De szerencsére kaptam kölcsön pénzt, így én sem üres kézzel jöttem haza.
A túra zárásaként a kínai holdújévről beszélgettünk, ami ma, január 31-én van, és a ló évét köszönthetjük. A beszélgetés alatt egy helyi kozmetikai szalonként funkcionáló lakásban az ilyenkor szokásos ételt, gőzölt húsos táskát tálaltak fel nekünk.
A holdújév a kínaiaknál egy háromnapos családi ünnep, mint nálunk a karácsony. Rengeteg népszokás kötődik ehhez az ünnephez, amelynek az a célja, hogy az újév szerencsében és gazdagságban bővelkedjen. Például csirkét esznek az egészségért, fekete kagylót a gazdagságért, de a hosszú tésztát sem szabad ekkor felvágni, mert az az élet hosszát szimbolizálja.
Piros ruhát, vagy valami pirosat hordanak, mert az szerencsét hoz, és piros papírra írják az emberek jókívánságaikat, amelyeket az ajtókra és a kapukra tűznek ki.
A gyerekek piros borítékba zsebpénzt kapnak. Örülnek is neki! 🙂
A túrát köszönöm a Hosszúlépés csapatának, a rengeteg infót pedig Csontos Sárának.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: