Az Abaligeti-barlangba nemcsak a káprázatos cseppkőképződmények miatt érdemes ellátogatni, hanem az ott telelő denevérfajokat is testközelből szemügyre vehetjük. Klausztrofóbiásoknak nem ajánlott, a többiek viszont nyugodtan bújjanak vissza a barlangba!
Pécsről csak egy ugrás Abaliget, és az odavezető út is káprázatos: az erdő fái közt átszűrődő napfény beragyogja a dúsan növő medvehagyma hajtásokat.
El se akartam hinni, hogy ez mind medvehagyma, de bicajosok pattantak le a bringáikról, hogy nekiálljanak szedni, és a parkolók is tele voltak medvehagymaszedőkkel.
A barlangi túrára a kisiskolás lányunkat is vittük, aki igazi kis természetbúvár. Olyan gyerekeknek, akik órákig képesek egy tücsökkel játszani, vagy gyíkra vadászni, annak mindenképpen ajánlom a barlangot is, viszont úgy gondolom, a kisebbeknek inkább a „manótúra” való, ami sajnos ottlétünkkor nem indult, pedig azt is megnéztük volna.
A túra elején, egy rövid szakaszon rendesen megdolgoztattam a combizmaimat, mert nagyjából negyven méteren át annyira alacsonyan van a mennyezet, hogy vagy törpejárással, vagy hajolással tudunk csak haladni. Szerencsére ennek a szakasznak hamar vége, és utána kényelmesen nézelődhetünk.
Az Abaligeti-barlang belsejében fut egy kis patak, ami hol rohan, hol meg lelassul, így a patak csobogása, hangja is lépésről lépésre változik. A patak vize amúgy annyira tiszta, hogy a túravezetőnk bevallotta, hogy szokott inni belőle.
A gyógybarlangban magas a páratartalom, és a levegőben kalcium-ionok vannak, ami gyulladáscsökkentő hatásáról ismert. Allergiásoknak és asztmás betegeknek kimondottan ajánlott egy pár órányi levegő-kúra.
Az út során változatos cseppkőképződményeket láttunk kedves fantázianevekkel ellátva: tengeri csiga, felmosórongy, Hófehérke és a hét törpe, vízesés.
Sajnos pár cseppkőképződmény meg volt rongálódva. A túravezető lány elmondta, hogy amit a múlt században szuvenírnek letörtek, annak többezer év kell, hogy megint visszanőjön, mivel száz év alatt csupán 2 centit nő a cseppkő.
A barlangban óriási leszakadt sziklatömbök közt sétáltunk. Az „óriásasszony” szilának még saját kis denevére is volt, meg könyvtára is szétdobált könyvekkel. Ezek mind többmázsás leszakadt sziklák voltak. A „lebegő kő” például két szikla közé volt beékelődve, alatta kellett elsétálni, de nekem olyan érzésem volt, hogy mindjárt rámpottyan.
Csak hogy a para faktort tovább fokozzam, a túravezető megmutatta a barlang szívét, ami a legenda szerint 3000 évente dobban egy nagyot, és akkor átrendezi a barlang belsejét. Sajnos azt már nem tudta megmondani, mennyi van még hátra a következő dobbanásig.
A legnagyobb élmény, amit a gyerkőc még most is emleget, az az, hogy egész közelről láttuk a téli álmukat alvó denevéreket – elsősorban az óriás patkósorrú denevért. Olyan kis aranyosan szundikáltak a mennyezetről lógva, szárnyukkal teljesen bebugyolálják magukat! A barlangban kilencféle denevér él, de leglátványosabb az óriási patkósorrú, mivel ők csoportosan telelnek.
A közeli Denevérmúzeumban a denevérek fajtáiról, életmódjáról és táplálkozásáról is sokat megtudtunk, sőt még egy parasztház padlásába is bekukkanthattunk, ahol a tojást dézsmáló nyesttel, egerekkel és baglyokkal is találkoztunk.
A denevérekkel kapcsolatos babonák és félelmek is megjelennek a kiállításon. De az én egyik félelmemet, miszerint a denevér „belerepül a hajunkba és nem tudjuk kiszedni”, sikeresen eloszlatták. (Engem tényleg ezzel riogattak gyerekkoromban!)
A barlang és a múzeum után megpihentünk a horgásztó partján, és élveztük a kellemes napsütést: néztük a pecázó családokat, és jókat röhögtünk a kacsára vadászó gyerekünkön.
Ilyen kicsi dolgok kellenek a boldogsághoz!
(A blogon látható képeket a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóságától kértem, mivel a barlangban nem lehet fotózni. A képeket Gergely Tibor készítette.)
Kommentek