Mindenkinek van egy kedvenc dísze

Tegnap díszítettük a fát, és előkerült a kedvenc díszem egy régi szaloncukros dobozból, melyen még ott áll a felirat: “Zselés szaloncukor, 1 kg, 101 Ft. ” 

Ebben a dobozban őrizgetem azokat a karácsonyfadíszeket, melyeket a nagyszüleim halála után nekem adott a keresztanyukám. Ez az örökségem része, ahogy az emlékek is, melyek minden karácsonykor feltolulnak bennem.

A gida itt-ott már megkopott, mert ez a dísz már kicsi korom óta elkísér. Még apukám testvére, Kemike vette, amikor tizennyolc éves volt, vagyis 1971-ben.

Ez a dísz még jóval a születésem előtt került a családi kincsek közé. Volt egy párja is, egy piros gombás, de az eltörött, elfelejtődött.

Az őzgidácska nálunk mindig a fa legszebb ágára kerül, valahova a felső harmadba, oda, ahonnan véletlenül se veri le senki.

Ha ránézek, a gondtalan, könnyed gyermekkorom jut eszembe: a debreceni nagyszülőknél töltött varázslatos ünnepek. Akkor összejött az egész család, az unokatesók, a nagynénik, nagybácsik, és a plafonig érő fát csodáltuk, ami csakis luc lehetett, az illata miatt, és amelyre a nagypapám minden díszt ráaggatott, amit csak talált. A szaloncukrokat zsinórra fűzte, a habcsók karikákat egyesével felakasztotta, a gallyak végére pedig gyertyákat és csillagszórókat csíptetett.

Az ilyen tiri-tarka karácsonyfa ma már egyáltalán nem trendi, de nekem ez az igazi. Konkrét ajándékokra már nem is emlékszem, csak a jó hangulatra, a boldogság bizsergető érzésére, a beszélgetésekre, a játékra és a sok nevetésre.

Miért ez a kedvenc díszem? Mert a szeretteim is eszembe jutnak róla, akik közül sokan már nem ünnepelhetnek velem, de a gondolataimban ők is ott vannak a fa körül. Ami nálam is pont ugyanolyan tiri-tarka; díszes, szaloncukros, gyertyás, csillagszórós.

Ugye, neked is van egy kedvenc díszed. Annak mi a története?