Mint a kis hernyók, melyek bebábozódva várják az átalakulást, most a blog is elköszön. Még nem tudom, mit tartogat a jövő, csak remélem, hogy majd egy napon pillangóként folytatom az utam.
Nyár közepén családostól elköltöztünk Magyarországról, és új életet kezdtünk Luxemburgban, egy ötszáz fős picike faluban. Nem volt egyszerű összepakolni az eddigi életünket, elbúcsúzni a családtagoktól, barátoktól, munkatársaktól, és becsukni az ajtót magunk mögött.
Azt se volt könnyű megszokni, hogy a budapesti pezsgő élet után egy olyan helyre csöppentünk, ahol semmi nincs, csak egy pici templom, a sarkon egy kocsma, meg tehenek és bárányok. Iskola, bolt, bank, bármi a közeli városkában van, de ha kultúrára vágynék, akkor irány a főváros, Luxemburg City.
A gyerekek beilleszkedése kisebb zökkenőkkel, szép lassan megyeget. A három lányom közül talán a legnagyobbnak, a már tinikorban lévőnek a legnehezebb. Már csak azért is, mert Luxemburg egy háromnyelvű ország: az anyanyelven, a luxemburgin kívül perfekt beszélnek németül és franciául. Érdekes, hogy a kisdiákok inkább a luxemburgit és a németet használják, de a munkahelyeken már a francia a domináns. Angolul sokan értenek, de nem mindenki. Pláne itt a faluban.
A hatéves lányomnak ment legkönnyebben ez a váltás, ő észre se vette, hogy egy másik országban vagyunk. A Spielschule (átmenet az ovi és a suli között) első napján azt mondta, hogy „Anya, itt mindenki ért magyarul, csak a tanító néni nem”. Ő a kisgyerekek magabiztosságával masírozik ebben az új környezetben. Valamelyik este azt a tanácsot adta a középső tesójának, hogy úgy szerezhet barátokat, ha vicceket mesél. Rákérdeztem, azt meg hogyan, mivel a kicsik nem tudnak németül (se), erre azt válaszolta, hogy hát a kezével mutogassa el!
Ez az új környezet engem is új kihívások elé állít. Az eddigi munkatapasztalatom itt semmit nem ér, úgyhogy lassan 42 éves fejjel ismét ki kell találnom, mi legyek, ha nagy leszek. Az már világos, hogy ebben az országban a nyelvtudás (francia és német) az alap, úgyhogy most a startvonal mögül két lépéssel indulok neki a köröknek.
Nehezen engedtem el az írást, még nehezebben a blogot. Sokáig reméltem, hogy a korábbi alkotók közül lesz, aki folytatja és átveszi a Miles and Meals terelgetését.
Persze van az a tanács, hogy „sose mondd, hogy soha”, így nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok írni, de be kell lássam, most mások a prioritások.
Az utazás továbbra is szerelem marad: ha az ember lábában benne van a bugi, akkor nincs mit tenni, menni kell. Itt minden hétvégét túrázással, kirándulással töltünk, bejárjuk a környéket. Persze 3 gyerekkel hamarabb eljut az ember egy őzikesimogatóba, mint mondjuk a Nagyhercegi Palotához, de mivel hosszútávra tervezünk, nem kapkodunk.
Az ittlétet egy idős nénivel folytatott párbeszéd írja le legpontosabban:
- A legpocsékabb időjárás egész Európában itt van, Luxemburgban. Októbertől januárig esik. De cserébe van valami más.
- Na, micsoda? (Arra gondoltam, hogy valami alkoholos specialitást említ, amivel a helyiek elűzik a borongós idő miatti depressziót…)
- Jól élünk! (szó szerint azt mondta: „We have a good life!”)
Úgyhogy most bontok egy üveg bort, koccintok a jó életre, és Fodor Ákos soraival búcsúzom tőletek, olvasóim.
„Röpülj, hajóm
Nincs víz.”
(Remény)
Fotók: saját + Moien: marketers.lu + bálnás: Ronald Penang
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: